Tóth István fotográfiái
A képeimmel nem törekszem steril tökéletességre; sokkal inkább azokat a valódi érzelmeket és hangulatokat próbálom elkapni, amik mellett a legtöbben elmennének. Legyen szó egy arc vonásairól, egy mozdulat dinamikájáról vagy a fények játékáról, a célom az, hogy a fotó ne csak egy látvány legyen, hanem egy történet, amit te is át tudsz élni.
Hiszek abban, hogy a valóság az egyetlen dolog, amihez nem kell hozzátenni semmit ahhoz, hogy lenyűgöző legyen.
Tóth István
Tűzkör
Sosem tudhatod, mikor nyílik meg előtted egy olyan kapu, ahová másnak nincs bejárása. Krabi partjain fotóztam a tűzzsonglőröket a távolból, amikor az egyikük intett: menjek be nyugodtan a lezárt részre, egészen közel hozzájuk. Ott álltam a szikrák záporában, a Sony A6300-asommal próbálva elkapni azt a ritmust, amit ők diktáltak.
Ez a kép nemcsak a technikáról és a hosszú záridőről szól, hanem arról a pillanatról, amikor a megfigyelőből a jelenet részese lettem. A tűz köre nemcsak fény, hanem a bizalom szimbóluma is.
A méltóság
Gyakran a legegyszerűbb mozdulatok hordozzák a legtöbb történetet. Ez az idős férfi éppen egy parkolójegyet írt fel, de a tartása és a tekintete mögött valami sokkal mélyebbet éreztem. Olyan volt, mintha nem egy cetlit, hanem egy sorsot jegyezne fel.
Számomra ez a kép a bizonyíték arra, hogy nincs jelentéktelen munka vagy unalmas pillanat – csak olyan szem, amely nem akarja észrevenni a karaktert a hétköznapok mögött.
Az alkotás
Az alkotás nem csak a műtermekben történik. Ott van minden mozdulatban, ahol a figyelem és a tudás találkozik. Ezen a képen egy szakács elmélyült munkáját láthatod – azt a pillanatot, amikor a nyers alapanyagokból valami egyedi születik. Számomra ez a fotó a tiszta fókuszról és a mesterség iránti alázatról szól.
Őszinte pillanat
Az őszinte nevetés az egyetlen dolog, amit nem lehet megrendezni. Egy indiai ünnepségen kaptam el ezt a pillanatot, ahol a pincérek közötti rövid, vidám párbeszéd teljesen élettel töltötte meg a teret. Ez a fotó számomra azt bizonyítja, hogy a legnagyobb hajtás közepén is ott van a helye az emberi kapcsolódásnak és a humornak.
Pillanat a ködben
Vannak pillanatok, amikor a világ zaja elcsendesedik, és csak két ember marad a középpontban. Ez a felvétel egy indiai esküvő drámai és egyben végtelenül intim pillanatát örökíti meg. A gomolygó füst és a háttérben csillogó fények egy olyan álomszerű díszletet alkottak, amelyben a tekintetek ereje vált a legfontosabbá.
Számomra ez a kép a bizonyíték arra, hogy a fotográfia képes megállítani az időt, és láthatóvá tenni azt a láthatatlan kapcsot, ami két embert összeköt.
Hagyomány és harmónia
A thai népviselet és a templomok aprólékos díszítései között kerestem a harmóniát. Ez a portré több, mint egy beállított kép: a sárga napernyő lágy fénye és a lány őszinte mosolya a bangkoki templomok csendes méltóságát idézi. Itt nem a technika volt a lényeg, hanem az a derű, amit a helyszín és a pillanat árasztott.
A múlt és jelen szövevénye
Vannak épületek, amiknek nemcsak falai, hanem sorsa is van. Ez a monumentális, megkopott palota a rátelepedő elektromos vezetékekkel és a falak repedéseiből kihajtó növényekkel az idő megállíthatatlan lüktetéséről mesél. Számomra ez a kép a kontrasztokról szól: a hajdani pompa és a modern kor kaotikus hétköznapjainak elválaszthatatlan összefonódásáról. Egy darab történelem, ami még ma is lélegzik.
Az éjszakai szamuráj
Fények és szimbólumok – Bangkok éjszakai arca. Ez a kép a modern Ázsia kettősségéről szól: a neonfények hideg ragyogása és a tradicionális szamuráj alak találkozása egy üvegfal tükröződésében. Nem az embert, hanem a város által diktált vizuális ritmust kerestem.
A varánusz
Vadászat a pillanatra. A természetben a türelem a legfontosabb eszközöm. Ez a közeli felvétel a varánusz nyers erejét és textúráit mutatja meg – egy tizedmásodpercnyi szemkontaktus, amihez szükség volt a csendes jelenlétre és a pontos időzítésre.
Városi ritmus – Az utca vándora
A dokumentarista fotózás számomra a pillanatok csendes megfigyelése. Ez a felvétel India egy lágyabb, mégis sokatmondó arcát mutatja meg: a málladozó rózsaszín falak pasztellvilágát és a forgalomban is méltóságteljesen haladó állat természetes jelenlétét. Nem kerestem a drámát, csak hagytam, hogy a színek és a mozdulat tisztasága elmesélje az együttélés történetét.
Nevető asszonyok
A fotográfia számomra ott kezdődik, amikor sikerül lebontani a falat a gép és az alany között. Ez a pillanat nem a beállításról szólt, hanem egy közös nevetésről az út szélén. Szeretem ezt a képet, mert benne van minden, amiért érdemes utazni: az őszinte derű és az a felismerés, hogy bárhonnan is jöttünk, az öröm az egyik legerősebb közös nyelvünk. Nem a tökéletes pózt kerestem, hanem azt a felszabadult energiát, ami egy másodpercre minden mást zárójelbe tett.
A belső utazás
Az utazás nem csak kilométerekről szól, hanem azokról a pillanatokról, amikor a külvilág zaja elcsendesedik. Ebben a képben nincs póz, nincs megrendezett mosoly – csak a tenger ringatása és az élmények csendes elraktározása. Számomra ez a pillanat a fotográfia lényege: elkapni azt a törékeny határvonalat, ahol a fizikai út véget ér, és a belső megélés kezdődik.
Üzemanyag az alkotáshoz
Egy portfólió végére érni olyan, mint egy hosszú hajóút után kikötni: az ember kicsit elfárad, de lélekben teljesen ‘tele van’. Ez a matrica a hajó műszerfalán több, mint egy vicces részlet – egyfajta hitvallás. Sose hagyjuk, hogy az inspirációnk az ‘E’ felé billenjen. Én így zárom ezt a sorozatot: tele élménnyel, készen a következő útra.
Úgy fotózom a világot, ahogy látom: őszintén, néha nyersen, sallangok nélkül. Nekem nem a mesterségesen felépített látványról, hanem az igaz pillanatokról szól egy kép. Számomra az alkotás ott kezdődik, hogy észreveszem az egyedit a hétköznapiban, és ott ér véget, hogy megnyomom a gombot.
Köszönöm, hogy velem tartottál ezen az utazáson.
Remélem, ezek a pillanatok számodra is megmutatták, hogy a világ legapróbb részleteiben is ott rejlik valami egyedi.
Szuper ajándékok